Részletek: Kategória: Megújulás

Onesimo Cepeda mexikói püspök személyes tanúságtétele a Katolikus Karizmatikus Megújulás Országos Találkozóján (1999. okt. 10.)

Bemondó : Onesimo saját megtérésének történetével tett tanúságot arról, hogy mindannyiunknak szükségünk van a megtérésre. Tanúságtevéséből hallunk egy rövid részletet:

Nehéz egy püspöknek megtérésről beszélni, de én az enyémről fogok beszélni nektek.

Sok évvel ezelőtt én kezdtem Mexikóban a felszabadítás teológiáját. Ti ki akartatok jönni a kommunizmusból, mi szerettünk volna belemenni, amikor észrevettük, hogy ez egy radikális út, amely az egymással való harchoz vezet, amely nem engedi, hogy megéljük a szeretetet. Akkor én azt mondtam, nem ez az utam. Ez nem az egyház útja.

A püspököm -én már pap voltam akkor- elküldött egy "büntető plébániára". Amikor egy pap kiesik a püspöki kegyekből, akkor messzire küldik, hogy ne zavarjon, ez velem is így történt. Én rosszul éreztem magam akkor, volt egy rákos daganatom és vért hánytam. Meg kellett operálni, hogy kivegyék ezt a daganatot. Azt mondták: három lehetőségem van. Első: - hat hónapon belül meghalok. Második: tolókocsiban élni, állandóan oxigénnel. Harmadik az, hogy Isten megkönyörül rajtam, és Ő maga gyógyít meg.

Én azt kértem az Úrtól, hogy hat hónapon belül vegyen magához, de az Ő tervei különböztek az enyémektől, ezért itt vagyok! Tökéletesen egészséges vagyok, de nem erről akarok tanúságot tenni nektek, hanem arról, hogy elkezdtek politikailag is üldözni. El kellett hagynom az országot - ekkor beteg voltam. Rossz volt a hírnevem, amikor visszatértem az országba, és ezen kívül az embereimmel sem voltam jóban. Ekkor küldtek a büntető plébániára. Minden emberi biztonságom összeomlott.

Ezen a plébánián volt valaki, egy hölgy, aki a hitoktató volt, és húsz gyerek. Rám nézett ez a hölgy és azt mondta: "Teljen el az atya Szentlélekkel." Én azt mondtam: de én tele vagyok Szentlélekkel.

Egy napon megint ezzel jött vissza, hogy zavarjon engem, és én azt mondtam neki: Tele vagyok Szentlélekkel, mert megkaptam a keresztségben, a bérmálásban. Megkapom a Szentlelket, amikor a Lélek által megkapom bűneim bocsánatát. Valahányszor a szentmisében kérem a Szentlelket, hogy alakítsa át ezeket az adományokat Jézus Testévé, Ő jön és átváltoztatja. Megkaptam a Szentlelket, amikor kézföltétellel pappá szenteltek. Hát idefigyeljen vénasszony! Azt hiszi nincs meg bennem a Szentlélek? És akkor azt mondja nekem ez a hölgy: "De igen atya, de még nem lehet észrevenni."

Részletek: Kategória: Megújulás

Íme tehát a probléma magva: hogyan tegyünk ma kereszténnyé annyi névleges keresztényt, hogyan evangelizáljuk azt a világot, amely már nagymértékben "túl van a kereszténységen" (post-chrétien). Hogyan bontakoztassuk ki ezt a szabad választáson alapuló kereszténységet,amelyben az a keresztény, aki teljesen tiszta látással "megtért Krisztushoz", öntudatosan elfogadta keresztény beavatásának szentségeit, a keresztséget, bérmálást, eucharisztiát, hitben megnyílt a Szentléleknek és ajándékainak, hogy betöltse természetfölötti rendeltetését?

Ez minden lelkipásztori működés központi kérdése. A kirívó ellentét a névleges és hiteles keresztény között sürget, hogy nézzünk szembe vele. Nem azt hányják szemére a keresztényeknek, hogy keresztények, hanem hogy nem eléggé azok. Az egyszerűen vallásgyakorló egyház nem elég; hitvalló egyházra van elsősorban szükség. Meg kell vallanunk Jézus Krisztust a mai világban, tanúságot kell tennünk beléje vetett hitünkről. "Aki megvall engem az emberek előtt - mondotta -, azt én is megvallom Isten előtt." Olyan keresztények kellenek, akik hisznek Jézusban, Isten egyszülött Fiában, megvallják hitüket a feltámadásban és a Szentlélek tevékeny működésében, és ezt a hitet életük minden területén meg is valósítják.

Egyszóval "önkéntesekből" álló egyház a kívánalom, Isten gyermekei szabadságának olyan mértékű érvényesülésével, hogy a keresztény kötelességek ne kívülről jövő, halálos bűn terhe alatt kötelező tekintélyi rendelkezésnek tűnjenek, hanem belső követelménynek, a hit logikájából önként fakadó parancsnak.

Ez az Egyház, a holnap egyháza mindinkább diaszporaegyház lesz. P. Rahner már megrajzolta jövőbe látó ihletével ennek képét. Napról napra közelebb jutunk hozzá.

A 2000. év kereszténye

Amikor P. Rahner a II. Vatikáni zsinat után leírta a holnap, a 2000. év keresztényét, mindenekelőtt úgy látta, mint vallását személyesen, önként vállaló embert, aki a világban kisebbségben van, de határozottan ragaszkodik hitéhez, és testvérként viselkedik hitsorsosai és minden ember iránt.

"Ebben a korban - írja - az egész világon lesznek keresztény, katolikus közösségek, de egyenlőtlen eloszlásban. Mindenütt kis csoportokként jelennek meg. Ugyanis az emberiség gyorsabban szaporodik, mint a kereszténység; továbbá az emberek nem szokásból, hagyományból, intézmények vagy a történelem jóvoltából lesznek keresztények, nem is egynemű társadalmi környezetük vagy a közvélemény hatására, hanem csupán személyes hitük következményeképpen, amelyre nehéz, folytonosan megújuló küzdelemmel jutottak el. Nem szólva itt a szülőknek, a családi tűzhely meghittségének, a családnak és a kis csoportoknak szent lángként kisugárzó példájáról.

A keresztények, ha más-más fokon is, mind pogányok közt, diaszpórában élnek... mint az Evangélium kisded nyája... Fölismerik egymásban a testvért, hiszen alig lesz köztük olyan, aki ne szabad, határozott döntéssel szentelte volna szívét és életét Jézus Krisztusnak. Kevés lesz a parazita, hisz kereszténynek lenni semmi földi előnyt nem hoz magával... Az Egyház kicsiny testvéri csoportokban fog megmutatkozni, akiknek közös a hitük, közös a reményük, közös a szeretetük. Emiatt nem lesz gőgös, nem gondolja magát többnek az előző korok egyházánál, hanem engedelmesen és hálásan elfogadja korának viszonyait, mint amit az Úr és az ő Lelke adott..." (Beszéd Freiburg in Breisgau egyetemén. Megjelent a Pax Romana 1965/6. számában.)

Bármi lesz is a jövő, a ma keresztényének bátran és határozottan kell vállalnia hitét. Ma jobban, mint valaha azoknak az utasításoknak kell ihletnie, amelyeket Péter adott az első tanítványoknak: bűnei tudatára ébredni és megtérni; találkozni Jézussal, újra fölfedezve arcát és szavát; befogadni a Lelket, hogy vezesse, "talán oda, ahová magától nem akarja". Egyszóval szilárd reménységtől átjárt hittel kell kitárulnia a jövő felé, mert ez a jövő Isten ígéretén és hatalmán alapul.

III. Hitelesebb kereszténység felé

A keresztség tisztelete

Az imént vázolt két keresztény típus közötti ellentét alapos lelkiismeretvizsgálatra kötelez. A jövő nemzedékek vallási jövője ennek eredményétől függ.

Gyökeres változás

Mindenekelőtt nyíltan szembe kell néznünk a helyzettel: akár tetszik, akár nem, a holnap kereszténye egyre kevésbé kapja örökségbe hitét, egyre kevésbé él szolid, támaszként szolgáló keresztény családi hagyomány keretében. Teljes világossággal, felnőtt szabadsággal kell választania: elfogadja-e, hogy életének lelke Jézus Krisztus legyen, vagy nem. Egy felnőtt sem lehet keresztény megbízatásból; a döntés saját kezében van, és nagy mértékben függ attól, milyen kereszténységet lát és kap környezetétől. Tanításra és élő példára van szüksége.

Nem látjuk elég tisztán, mennyire megváltozott a helyzet az első keresztény nemzedékhez viszonyítva azzal, hogy a keresztséget már nem felnőtteknek, hanem gyerekeknek szolgáltatják ki. Valaha az első keresztények felnőttek voltak. Ilyeneknek szolt a felszólítás. hogy térjenek meg, fogadják el Isten szavát önkéntes, szabad csatlakozással, ami felforgatta életüket, és egészen a vértanúságig juttathatta őket.

Lassanként a helyzet módosult. Az Egyház gyermekeket keresztelt; az emberek otthon, majd később magában a polgári társadalomban is keresztény légkörben éltek; a vallásos hagyomány magától értetődő tény volt. Lelkipásztorkodásunk a keresztények pasztorációja lett.

Ma igen sok országban ez a helyzet már a múlté. Ez új kérdéseket vet fel. Már maga a gyermekkeresztség is kérdésessé válik. Egy másik kérdés arra a választásra vonatkozik, amellyel a felserdült ifjú kerül szembe. Szeretném körvonalazni új felelősségünket e kérdések terén. Mindenekelőtt: tovább folytassuk-e a gyermekkeresztelést, vagy tartsuk fenn a döntést a felserdült fiatalnak?

1. A megkérdőjelezett gyermekkeresztség

Ha komolyan vesszük a keresztséget, természetszerűen merül fel lelkünkben ez a kérdés. Kísértésbe eshetünk, hogy elhalasszuk odáig, amikor a felserdült ifj ú személyesen képes találkozni Jézus Krisztussal, befogadni Lelkét és Evangéliumát.

Az Egyház azonban igen helyesen szilárdan ragaszkodik a gyermekkeresztelés hagyományához - azzal a feltétellel, hogy a szülők kezeskedjenek a keresztelendő keresztény neveléséről, legalább minimális fokban.

Ez a feltétel fontos, különben a keresztségből minden jelentést nélkülöző, pusztán társadalmi szokást csinálunk. Az Egyház nem egyezhet bele, hogy a keresztség szentségi jellege elsikkadjon. Nem adhatja hozzájárulását olyan ceremóniához, amely egyes szülők szemében csak illemkérdés, amolyan áldás vagy talizmán, minden vallási tartalom híján. Ha a papnak vallásukat nem gyakorló vagy nem hívő szülőkkel van dolga, ki kell emelnie ezt a követelményt, bármilyen keserves is a fenntartása. Adott esetben nagyfokú megkülönböztető képességre lesz szüksége, hisz semmiféle általános törvény nem mondja meg helyette, mit tegyen: alkalmazza-e a konkrét körülmények között az Úr szavát a füstölgő kanócról, amit ne oltsunk ki, vagy előbbre való-e a keresztség mint Isten ajándéka iránti tisztelet, az, hogy a megkeresztelt elkötelezi életét egy valódi szövetségi szerződés jegyében.

A gyermekkeresztség megtartása

De szembe kerülhet a lelkipásztor az ellenkező esettel is: őszintén keresztény szülők el akarják halasztani gyermekük keresztségét abban a hitben, hogy jobb, ha maga dönt, mikor felserdül. Helyeselhető-e ez a nézet?

Pár szóval meg szeretném mondani, miért válasszák a keresztény szülők gyermekük azonnali megkeresztelését, annak ellenére, hogy később é maga dönthetne. Mutassuk meg ezt először a szülők szempontjából, utána pedig, mélyebbre hatolva, Isten szempontjából, aki már a gyermek életének kezdetén találkozni akar vele.

Ha először csak a szülői felelősség szempontját veszem figyelembe, meg kell állapítanom, hogy a szülők természetszerűen sok mindenben felelésséget tartoznak vállalni a gyermek helyében. Ők hozták világra, és azonnal eldöntik érdekében, helyette, mire van szüksége. Az első perctől fogva gyöngédségük, élettapasztalatuk legjavát nyújtják neki, részesítik abban a gondozásban, amit szükségesnek tartanak, anélkül, hogy véleményét figyelembe vennék. Éber és figyelmes szeretetük állandóan megelőzi az övét; éppen az a szép benne, hogy megelőző, ingyenes szeretet. Így valójában, ha talán nem is tudják, Isten szeretetét utánozzák, aki állandóan és elsőnek szeret bennünket, kezdeményezésünket, hálánkat nem várva.

Ugyanilyen felfogással mondja Jézus az Evangéliumban: "Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket" (Jn 15,16). Keresztény elköteleződésünk válasz erre a kiválasztásra, Istennek erre a kezdeti szeretetére. Nem felszólítás-e ez, hogy a keresztség tekintetében ugyanezt az utat kövessük? Isten kezdettől fogva önmaga legjavát akarja adni a gyermeknek: benső életét. Mert ez a keresztség: általa meghitt viszonyba hozza a gyermeket önmagával, részesévé teszi az Úr halála és feltámadása misztériumának, megnyitja a Szentlélek kegyelmének. Valóságos kincsek birtokosává teszi, bár ezeknek kezdetben még nincs tudatában; de fontos, hogy a tudatosodás fokozatosan mehessen végbe, az eucharisztiától táplált keresztény élet tapasztalati keretében. A keresztséget elhalasztani annyi, mint megfosztani a gyermeket a kegyelemnek ettől az egész fokozatos fejlődésétől. A szabadság ürügyén attól fosztanánk meg, ami a tudatos választás órájában páratlan előny: az átélt kereszténység tapasztalatától. Ha ebből kihagyjuk, akkor akarva, nem akarva "kondicionáljuk", és amit így nélkülöznie kell, súlyosan befolyásolni fogja választását. Mert nem lehet büntetlenül olyan levegőt szívni, amely otthon vallásilag megritkult, kint pedig ártalmas. Csak látszatra mentik meg a gyermek szabadságát, mert attól fosztják meg; ami holnap szabad választásának legmélyebb indítéka lehetne.

Ugyanennek a gondolatmenetnek a jegyében azt hiszem, hogy továbbra is gyermekkorban kell kiszolgáltatni a bérmálás szentségét, a keresztség kiegészítőjét. A gyermek bizonyos mértékben ezt is szülei "meghosszabbított" hitének erejében kapja, teljes folytonosságban. Felnőve majd tudatosan kell megerősítenie, de a szentségi kegyelem a fölvételtől kezdve munkálkodni tud benne növekvő hűségének mértéke szerint kell fogadnia, hogy Krisztushoz tér, és megnyílik Lelkének. Ezek alól a követelmények alól nincs kibúvó.

A mai keresztény elsődleges kötelessége az, hogy önmagában mutassa be a "megtért" és "Szentlélekkel eltelt" ember képét. Ebben áll korunk igazi keresztényének sajátos küldetése; a világ kellős közepén próbál megfelelni az Evangélium igényeinek és próbálja továbbadni hitét. Hála Istennek még sok ilyen keresztény van. Ha a "szociológiai keresztények" láttán aligha sejtek is meg az emberek, mi az igazi kereszténység, az ilyenek viszont megsejtetik az ízét és a vonzóerejét. De minden jóakaratuk, minden szerencsés és nagyon is szükséges kezdeményezésük ellenére ezeknek a keresztényeknek sugárzása keményen ütközik a környező világ sűrű ellenállásával. Világosságuk alig-alig hasítja meg a sötétséget. Hiányzik belőlük valami, hogy diadalmaskodjanak az akadályokon és magukkal ragadják az oldalukon élő félkeresztényeket: valami saját energiájukat meghaladó erőtöbblet, erőpótlék. Ennek forrása a Szentlélek.

A Zsinat, amely XXIII. János szerint maga is a Lélek ihletésére jött létre, mindannyiunkat felszólít: fedezzük fel újból a Szentlélek szerepét, fogadjuk be meleg, harmonikus jelenlétét. A zsinat utáni liturgikus reform mindennap emlékezetünkbe idézi, mennyire ott van a Szentlélek eucharisztikus áldozatbemutatásunk szívében. A Szentlélek megnyilvánulásai napjainkban igen sokféle alakban mutatkoznak, mint a tavaszi rügyfakadás. Mindez az égi jel arra hívogat: ébredjünk elevenebb tudatára keresztényi mivoltunknak, térjünk az Úrhoz, adjuk át magunkat Lelkének. Ezek a mind hívebb és hívebb keresztények lesznek a kovász, amely megkeleszti a tésztát.

A tanítás szüksége

2. Életünk kötelező felülvizsgálása

Ha meg kell tartanunk a gyermekkeresztséget, másrészt el kell ismernünk újfajta felelősségünket is a felserdült fiatallal szemben. Ez a fiatal arra hivatott, hogy vállalja és jóváhagyja azokat a követelményeket, amelyeket a fölvett beavató szentségek élete elé állítanak. Nem lehet automatikusan kereszténnyé válni. Mindenkinek megvan a maga útja, az vezeti teljes keresztény kifejlődéséhez. Így vagy amúgy, de minden fiatal szembekerül Péter parancsoló felhívásával, amelyet pünkösd reggelén hallgatóihoz intézett: "Tartsatok bűnbánatot, és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatúra. Így megkapjátok a Szentlélek ajándékát" (ApCsel 2,38). Hogy igazán kereszténnyé legyen valaki, ahhoz teljes tudatossággal el

De a keresztényeknek különösen egy csoportja tartja kezében a jövőt. Azokat a férfiakat és nőket foglalja ez magában, akiknek hivatásuk az Egyházban a tanítás. Nekik egészen különleges előjoguk és feladatuk, hogy a jelen és jövő nemzedék elé odaállítsák a teljes kereszténység képét.

Kell, hogy a püspökök, a teológusok, a papok, az elkötelezett keresztények, ki-ki a maga szintjén és karizmájával, megtestesítsék a "megtért, Szentlélekkel eltelt" ember képét, és így taníthassák a többieknek a Mester életének hiteles üzenetét. A fiatalok ma érzékenyebbek a tettekre, mint valaha, konkrétan, tapasztalatilag akarják látni a dolgokat. Velük kell olvasnunk a Szentírást, és tényekre támaszkodva kell megmutatnunk, hogy a mai kereszténység a tegnapinak egyenes folytatása.

Kérdések, kérdések

Ez mindannyiunkat kemény lelkiismeretvizsgálatra ösztönöz. Ennek során föl kell tennem magamnak a kérdést: igazán megtértem-e, vagyis elfogadtam-e a lelki irányváltoztatást, a metanoiát, amely nem csupán kivont a bűn hatalma alól - ez előfeltétel -, de mindennap kiragad a magam bölcsességéből, a magam látásából, a magam okosságából, a magam szokásos elveiből is. Elfogadtam-e igazán, hogy Krisztus nekem minden apróságban és nem csak úgy nagy általánosságban "út, igazság és élet". Mi minden van ebben az utolsó szóban! Elmondhatom-e Szent Pállal: "Már nem én élek, hanem Krisztus él bennem" (Gal 2,20). Mernéme állítani, hogy igazán hiszem ezt, legvégső következményéig?

Elfogadtam-e igazán, hogy Krisztus teljesen "krisztusivá", a Szentlélek pedig "lelkivé" tegyen? Hiszek-e a Lélekben és karizmáiban, hiszem-e, hogy éppen olyan valóságosak a 20. században, mint az elsőben?

Amikor fölszenteltek, a szentelő püspök azt a küldetést bízta rám, hogy legyek pásztor "jelek és csodák erejében". Hittem-e, hogy az Úr azt követeli tőlem: egészen idáig szolgáltassam ki magamat Lelkének?

A holnap kereszténye csak akkor nézhet szembe a jövővel, ha mi erős, jellegzetes kereszténységet hagyunk rá, olyat, amely a Lélek hatalmára épül, az Ő árnyékában: virul, s "jeleket és csodákat" művel annak bizonyságául, hogy állandóan pünkösd lendületében élünk.

Olvassuk csak el újból az Evangéliumban azt a názáreti jelenetet, ahol Jézus önmagára alkalmazza Izaiás szavait a Lélekről, aki megnyugodott rajta, mielőtt hirdetni kezdte a világnak a jóhírt. Értsük meg újból az Úmak apostolaihoz intézett parancsát, mielőtt a világ meghódítására küldte volna szét őket: "Maradjatok tehát a városban, míg erő nem tölt el benneteket a magasságból" (Lk 24,49) . Lapozgassuk hosszan ezt az első képes katekizmust, az Apostolok Cselekedeteit. Látjuk benne, milyen nyugodt biztonsággal mondja Péter a tömegnek, hogy Joel jövendölése szemük láttára beteljesedett: "Kiárasztom lelkemet minden emberre, fiaitok és lányaitok jövendölni fognak... Még szolgáimra és szolgálóimra is kiárasztom lelkemet ezekben a napokban, hogy prófétáljanak Csodákat teszek fenn az égben..." (ApCsel 2,17-19) . Péter így beszél a Názáreti Jézusról: "Ezt a férfiút az Isten igazolta előttetek hatalmas csodákkal és jelekkel, amelyeket - amint tudjátok - Isten általa tett köztetek" (ApCsel 2,22) . A kereszténységet tapasztalatban élték.

Ezeknek a sugalmazott szövegeknek a világánál tisztáznunk kell a "mindennapi" keresztényre vonatkozó fogalmainkat, ki kell űzni magunkból a félelmet attól, amit hajlandók lennénk a Szentlélek "túlzásainak" nevezni, át kell alakítanunk szótárunkat. Ne hívjuk tovább okosságnak a félelmet, bölcsességnek emberi vonakodásunkat attól, ami meghaladja kicsinységünket.

Ha megtesszük ezt, akkor majd képesek leszünk identitásunkat meghatározni, "tettben és igazságban" megvallani, és érintetlenül áthagyományozni a stafétabotot átvevő holnapi keresztényeknek.

Részletek: Kategória: Megújulás

Raniero Cantalamessa atya

"Az Úr Lelke rajtam, Ő kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak, látást a vakoknak, szabadságot az elnyomottaknak és meghirdessem az Úr kedves esztendejét." Lk.4, 18-19

Jézus közvetlenül a Jordán- keresztség után ezekkel a szavakkal hirdette meg a názáreti zsinagógában a történelem első keresztény jubileumi évét, az Úr kedves esztendejét. A Jubileum a Szentlélekből fakad. 1300-ig, amikor VIII. Bonifác a mai formában bevezette a Jubileumot, az Egyház évente megismétlődő jubileuma a Pünkösd volt, hiszen az ötvenedik napot jelentette, s így az ötvenedik év szimbóluma lehetett. (Origibes)

Egy középkori pünkösdi himnusz mondja: "Mélyülj el a misztériumban és felismered, hogy ez a szent ünnep a jubileumból fakad" (Szentviktori Ádám)

A jubileum eszméjéhez kapcsolódó ajándékok, a bűnök bocsánata, a szolgaság megszüntetése, a vakok szemének megnyílása, a megtört szívűek gyógyulása, az Istennel való kiengesztelődés, - minden, ami Húsvét után történt egy névre vezethet vissza: Szentlélek!

A valódi benső, lelki jubileum, mely Isten számára fontos, a Vigasztaló műve. Minden más ennek van alárendelve, és ehhez kell, hogy elvezessen. A jubileum első sorban Isten ingyenes ajándéka, "az Úr kedves esztendeje".

Emlékszem egy eseményre a háború utolsó napjaiban történt szülővárosomban. Elterjedt a hír, hogy a katonai raktárak nyitva vannak, és mindenki azt vihet belőlük, amit akar. El lehet képzelni a sokat szenvedett, éhező, nélkülöző emberek reakcióját a hírre! Ma is emlékszem, hogyan kígyózott a sor az utakon a raktárakig, majd vissza, ételt, takarót vagy más szükségest hozva.

Valahogy ez történik a Nagy Jubileum alkalmával is. Isten kegyelmi tárháza, irgalmasságának raktára nyitva áll! Mindenki felé ismétli az Egyház Izaiás szavait: "Ó, ti szomjazók, jöjjetek a vízhez és igyatok, akkor is, ha nincsen pénzetek! Vegyetek bort és tejet, gond és fizetség nélkül!" Iz. 55,1.

Mi a karizmatikus Megújulásban megtaláltuk ezt az izaiási tapasztalatot. Tudjuk, mit jelent "pénz nélkül" szegényen, nyomorultan, érdemtelenül és másoktól lenézetten elfogadni a Szentlélektől élővizet, az új bort, a tejet és mézet.

Ennek a világtalálkozónak a szervezői joggal utaltak az 1975-s római Karizmatikus Találkozóra, melynek csúcspontja a pápával való találkozás volt.

Most itt az ideje, hogy feltegyük a kérdést, mekkora utat jártunk be azóta, - itt az ideje a megkülönböztetésnek. Akkoriban az volt a fő törekvésünk, hogy az intézményes Egyház elfogadjon, elismerjen bennünket. Meglepő módon, adott körülmények között megérkezett ez az elismerés, bár először csak szóban, nem hivatalos módon. VI. Pál pápa a Megújulást az "Egyház lehetőségének" nevezte. Valóban, irányelvet és programot adott azokkal a jól ismert szavaival, melyeket Riminiben idéztem: "Örömmel igyunk a Szentlélek józan túlcsordulásából!"

Most, 25 évvel később, mire törekszünk? Mit keresünk? Azóta a Megújulás többszörös elismerésben részesült, formális és gyakorlati módon is. Egyre többször bíznak a Megújulásra feladatokat, kérik meg szervezésre, hivatalok betöltésére. Nem titok, hogy számítanak ránk.

Itt az idő, hogy feltegyük magunknak a kérdést: Milyen szolgálatra keltette életre az Úr a Katolikus Egyházban a Karizmatikus Megújulást?

Hadd tárjam elétek testvéri módon a szívemet. Félek, hogy a sokféle elismerés észrevétlenül elfelejteti velünk az "egy szükségest". Ma már nem kétséges a hierarchia iránti hűségünk. Mindannyian szeretjük az Egyházat, szolgálni akarjuk. Ez nem vitás. A kérdés az: Mi a mi küldetésünk az Egyházban? Az asztal szolgálata? - ahogyan az ApCsel. mondja - vagy az ima és az Ige szolgálata? (ApCsel 6,2-4)

A Megújulás kezdetén sok világi hivő örvendezett, hogy végre nem csak találkozók szervezésével, nem csak plébániai szabadidős foglalkoztatással segíthetik az Egyház életét. A mi szolgálatunk, amit küldetésül kaptunk prófétai szolgálat. E nélkül nincs értelme a Megújulásnak. Hiszen sok mindent tesznek az emberek, mégpedig jól. A mi szolgálatunk kicsiny, de nélkülözhetetlen. Prófétai szolgálat nélkül az Egyház elernyed, s üzenete nem járja át a szíveket.

Mit értek prófétaságon? Azt, amiről Pál apostol beszél:

"Ha azonban valamennyien prófétálnak, és belép egy hitetlen vagy avatatlan, annak mindenki a lelkére beszél, azt mindenki megítéli, szívének titkai nyilvánvalóvá lesznek, úgyhogy arcra borulva imádja Istent és megvallja: -Valóban köztetek van Isten". (1Kor, 24-25).

Mindannyian emlékezünk még a kezdeti időkre, amikor ha egy karizmatikus csoport elkezdett imádkozni, még a kívülállók is, a fotósok, TV-sek, újságírók - még a kövek is megéreztek valami természetfelettit. S most? Vajon nem igaz, hogy egyre inkább hasonlóvá válnak találkozóink a többi egyházi rendezvényhez? Vajon egy mozgalom akarunk lenni az Egyházban a többi között? A hierarchiának joga van arra, hogy kívánja, találjuk meg a helyünket a kánonilag elfogadható határok között. Joguk van arra, hogy besoroljanak bennünket a többi egyházi mozgalom közé. A kérdés az, hogy feladtuk-e hogy úgy gondolkodjunk, a többi mozgalmakhoz hasonlóan, önmagunkról, hogy olyan erő vagyunk az Egyházban, mely egyre szélesebb körben érezteti a hatását?

Az Egyház múltbeli tapasztalata azt mutatja, hogy ilyen módon vesztették el erejüket a szerzetesrendek, veszítették el eredeti karizmájukat, s ezzel együtt életerejüket is. Tehát a kérdés nem a belenövés a közösségbe és a más egyházi mozgalmakkal való együttműködés. Ezt maga a Pápa is ajánlotta és a karizma természetéből adódik, hogy elismerjük és elfogadjuk az ugyanabból a Lélekből fakadó dolgokat.

Azonban amennyire csak lehet, meg kell őrizni a Megújulás szellemiségét és újdonságát, s ez nem abban áll, mintha egy mozgalom lenne, egy alapítóval, szabályzattal és saját lelkiséggel, hanem abban, hogy friss kegyelem az egész Egyház megújítására.

Én magam nagyon hálás vagyok azoknak a testvéreknek, akik éveken át azon fáradoztak, hogy megalapozzák a hierarchiával való kapcsolatot, megbízható együttműködést, aminek ma már látjuk a gyümölcseit. Ez kétségtelen nagy érték.

A kérdés, mit kezdünk most ezzel az elismertséggel? Mire használjuk fel? Engedjük, hogy a fejünkbe szálljon a siker, és szem elől tévesztjük mi volt Isten terve a Megújulás elindításával? Meg van ennek a veszélye. Vagy, arra használjuk fel, hogy a prófétai dimenzió egyre jelenvalóbbá váljon az Egyházban? A kezdetekkor valaki azt mondta, hogy a Megújulás célját egy mondatban össze lehet foglalni: "Visszaadni a hatalmat Istennek!" Hát jobban, mint valaha eszünkbe kellene tartani ezt a kijelentést.

1992-ben, Mexikóban Amerika felfedezésének 500 éves évfordulójára emlékezve lelkigyakorlatot tartottunk, 1700 pap, 70 püspök volt jelen Latin Amerikából. Szentmise alatt, szentáldozás után imádkoztunk a Szentlélek új kenetéért. Valóban pünkösd-esemény volt ez. Püspökök és papok térdeltek le, és világiak imádkoztak értük kézrátétellel. A homiliában arról beszéltem, hogy az Egyháznak prófétákra van szüksége. Most egyedül ültem, a közbenjáró testület mögött. S egy fiatal pap odalép hozzám, letérdel, és azt mondja: "Áldjon meg Atya! Isten prófétája akarok lenni." Beleborzongtam, láttam, hogy komolyan gondolja, valóban Isten szólítja őt. Megáldottam, s csendben elment.

Milyen nagyszerű zárása lenne a Nagy Jubileumi Találkozónak: Menjetek haza testvérek, ezzel a döntéssel a szívetekben: "Isten prófétája akarok lenni."

Részletek: Kategória: Megújulás

Szt. Lukács azt írja, hogy az apostolok „nagy hatalommal” (ApCsel 4,33) evangelizáltak.

Lehet hatalom nélkül is evangelizálni? Mi a különbség a hatalommal és a hatalom/erő nélküli evangelizáció között? Ma olyan hatalommal evangelizálunk, mint az apostolok?

Jézus minden tanítványát meghívja arra, hogy hirdessék az Örömhírt minden teremtménynek. Hogy beteljesítsük ezt a küldetését, képessé tesz bennünket azzal, hogy elküldi Szentlelkét. 50 nappal Jézus feltámadása után - mialatt zárt ajtók mögött reszkettek az apostolok - hirtelen nagy szél töltötte be a házat, ahol találkoztak, és a Szentlélek mindannyiukra kiáradt. Rögvest ezután Péter és a többi tizenegy lejött az emeleti teremből, és a város terén tanúságot tettek Jézus Krisztus haláláról és feltámadásáról.

Azon a délelőttön a Lélek gyümölcse: 3000 megtérő, köszönet egy 3 perces prédikációnak. Emiliano Tardif atya sokszor emlegette: „Péter egyetlen beszédére 3000-en tértek meg, a mi 3000 beszédünkre pedig senki nem tér meg.” Péter prédikációjának ereje Isten Lelke volt, ezért volt képes 3000 szívet megérinteni.

Ezután Szt. Lukács elvisz minket a Jeruzsálemi templomhoz, ahol bemutat egy bénát, aki több, mint 40 éves volt, és minden nap az Ékes kapunál ült, alamizsnát kérve az arra járóktól. Jézus, maga is, többször elmehetett mellette: miért nem gyógyította meg?

Egy délután Péter és János felmentek a templomba imára. Mikor Péter meglátta a bénát, Jézus nevében kijelentette gyógyulását, felemelve a kezénél fogva. A gyógyult ember ugrált és dicsérte Istent, félreérthetetlen jelét adva annak, hogy Akit a nép keresztre feszített, az feltámadt.

A jeruzsálemi vezetőség elfogta az apostolokat és megtiltotta, hogy „bármilyen módon” is beszéljenek, és tanítsanak a Názáreti Jézus nevében.(...)

A kis őskeresztény közösség a főpapok által halállal megfenyegetve talán utolsó napjait számolgatja. Meghúzzák magukat vagy szembeszálljanak? Az utolsó vacsora emléke azonban, és a csodás gyógyulás, amit megtapasztaltak, felfedte előttük a lényegét az evangelizáció erejének.

Szt. Lukács ezután elmeséli, hogy az apostolok közösségben imádkoztak, és a hely megremegett, a Szentlélek megerősítette őket.(...)

Jézus nem gyógyította meg a bénát, de átadta a hatalmat apostolainak azért, hogy a bénát gyógyulására 2000 ember megtérjen. A szenvedés nem Isten dicsőségének megnyilvánulása, de segít megmutatni Jézus feltámadásának erejét, hogy több ezer ember megtérhessen. (...)

Evangelizáció hatalom nélkül nem más, mint Jézus halálának és feltámadásának, mint igazságnak egy egyszerű elmondása, vagy egy sztori elmesélése. (...)

Ha a Prészia (bátorság és kenet a Lélektől) és a Dünamisz (jelek és csodák) az Evangélium hirdetésének alapvető velejárója, semmi sem állíthatja meg a csodás gyógyulásokat, de, ha azon aggódunk, hogy ezek miért nem jelennek meg igehirdetésünk folyamán, talán az evangelizációnkat az élettel kellene átitatni, és nem csak a múlt történeteit mesélgetni.

Isten Igéje fusson sebesen jelekkel és csodákkal, amelyek megmutatják, hogy Jézus él, és aki hisz az Ő nevében, abban élet van.

José H. Prado Flores

2. oldal / 2

Észrevenni a Szentlelket

Onesimo Cepeda mexikói püspök személyes tanúságtétele a Katolikus Karizmatikus Megújulás Országos Találkozóján (1999. okt. 10.)

Új keresztény típus felé

Isten profétája akarok lenni

Evangelizálás hatalommal

Menü