B .I.: Rájöttem arra, hogy Isten mennyire irgalmas, és nem olyan, hogy megbüntet minket. Ő minden bűnünket meg tudja bocsátani és minden köteléket szét tud vágni, bármilyen nagyok legyenek is a serüléseink, akár már az anyaméhtől. Ezt tapasztaltam meg, és ezáltal érzem, hogy más ember lettem, és aránylag rövid időn belül. Nem tudtam, azt, hogy bűn az akkupunktúra, odamenni, hogy ezáltal gyógyulj, és másodikszor, amikor meg akartam csinálni, akkor mondták, hogy ez vétek, de azt mondtam, hogy ha meggyógyulunk általa, akkor miért ne. De akkor megmutatta Isten azt, hogy az akkupunktúra által a vesém nem gyógyult meg, viszont meggyógyult a Fülöp kurzuson. A szeretettel volt nagyon nagy problémám. Rájöttem, hogy ezt én se kaptam meg az életben és ezért nem tudtam továbbadni. Nagyon szerettem a gyermekeimet, bármit megtettem volna értük, de megölelni nem tudtam. Most úgy érzem, hogy mindenkit meg szeretnék ölelni.

T. I.: Itt a kurzuson nem csak megtanultam, hogy bűnös vagyok, sebeim vannak, egy csomó mindenbe belevágtam, amibe nem kellett volna, hogy van egy csomó kötelékem, hanem, hogy tényleg van fény az alagút végén, találhatok megoldást erre. Sejtettem mindig, hogy az a probléma, amiért idejöttem, az csupán a jéghegy csúcsa. De ahogy a lelkigondozásban kimondtam azt az egész nagy hegyet, ami bennem volt, és eljutottam arra az utolsó pontra, ami engem idehozott, akkor rádöbbentem, hogy ez nekem már nem is probléma. Ahogy azt a sok mindent, ami alatta volt, már mind eltakarítottuk, ez már csak annyi volt, mintha a portörlőrongyot kidobtam volna, amivel már kitakarítottam mindent. Amiről úgy gondoltam, hogy annyira nyomaszt és olyan rossz érzés és nem tudom, hogy mitől van, attól már könnyű volt megszabadulni, ez már csak egy csepp volt a tengerben. Tudtam régóta, hogy mennyi sérülés van egészen a fogantatástól az ember életében, de felismerni azt és elengedni nem mindig könnyű. Rájöttem, hogy nagyon sok emberhez fűznek hibás kötelékek, s  hogy ezeket én alakítottam ki. Mindig imádkozam, hogy legyen jó a kapcsolatom az illetővel, s most rájöttem, hogy ő azért nem viszonyul hozzám úgy, ahogy én szeretném, mert én sem megfelelően viszonyulok hozzá. Azért nem viselkedik apaként az én édesapám, mert én nem gyermekként viselkedem. Azért nem viselkedik férjként az én férjem, mert én nem feleségként viszonyulok hozzá, hanem, mint mondjuk egy buta kisgyerek, aki folyton menedéket keres, s akkor persze, hogy ő folyton úgy viselkedik velem, mint egy apa, s ez engem idegesít. De ha én nem vagyok felesége, akkor ő nem viszonyulhat hozzám férjként; vagy ha nem viselkedek anyaként, akkor a gyermekem sem viselkedhet úgy, ahogy azt én egy gyermektől várnám. És ami még megerősített, az az, amikor mondtátok, hogy mikor a gyermek járni tanul, akkor annak örülünk, hogy tett két lépést, s nem azt rójuk fel neki, hogy elesett.
Felfedeztem új módon, hogy Isten gyermeke vagyok. Rájöttem, hogy nem csak hogy nekem van egy Mennyei Atyám, hanem én gyermek vagyok. S ez nem csak azt jelenti, hogy rám vigyáz valaki, hanem hogy én úgy is kell viselkedjek, mint Isten gyermeke. Ez felelősség is, nem csak egy jog és egy jó dolog, az is, de felelősségel is jár, hogyha nekem koronám van, nekem királyi ruhám van. S ha fehér ruhában vagyok, koronával a fejemen, akkor nem fetrengek a sárban, nem engedem meg magamnak, hogy ott fetrengjek. Ez nagyon megerősített engem.

T. Cs: Én mindig azt hittem, hogy mindenkinek meg tudok bocsátani, mindenkinek el tudom engedni ezeket a dolgokat, mert magamat olyannak tartottam, aki nem vagyok haragtartó egyáltalán. Minél hamarabb rendezzük le, magamban lerendezem, elé ne jöjjön többet. Most rájöttem, hogy annyi ilyen régi sérülés van, amit magamban úgy eltemettem, hogy még magamnak beismerni is nehéz volt, nemhogy még meg is bocsátani. Tényleg rájöttem arra, hogy ennél jobbat nem tudok csinálni, minthogy megbocsássak, s akkor így döntöttem amellet, hogy akármennyire nehéz is, meg fáj, de nekem az a legjobb, ha meg tudok bocsátani mindenkinek szívem mélyéből, őszintén.

G. A.: Én 16 évet foglalkoztam küzdősporttal, és mindenképp azzal kezdeném, hogy ez rossz és Isten ellen van. Taekwondoztam, aikidoztam, karatéztam, jógáztam, azért hogy minél jobban kiteljesedjek. Három évet voltam edző, országos versenyekre készítettem fel én is a tanítványaimat, tudom, hogy miről szól. De először is Jézus azt tanítja, hogy ne verekedj, ha megütnek, akkor tartsd oda a másik arcodat is, én meg azt tanítottam, hogy ha valaki megüt, akkor szét kell verni a fejét, úgyhogy indulásból ez már ellentmond. Nagyobb fokozaztokban meg már egyenesen agresszívvá tesz. Indulásból nem ajánlom, hogy bárki is nekifogjon. A judó edzéseken pedig mindig ki van téve a szenszej, azaz a nagy mesternek a képe, és előtte leborulunk, így köszöntjük edzés elején, edzés végén. Mi ez? Ő nem Isten! Miért borulunk le más előtt? Ez bálványimádás. És ezekre éppen ezen a kurzuson jöttem rá. A távol-kelet nagyon benne van az okkultizmusban, és ezekre nagyon vigyázni kell. Hál’Istennek, ezeket le tudtam tenni már egy éve, de ez nagyon kellett, hogy még jobban rálássak, és másnak is elmondhassam.

T. J.: Rossz életet éltem, de olyan formában, hogy azt én alakítottam ki. Olyan dolog volt az összes, ami teljesen a bűn oldalán, a gonosz oldalán működött. Megtérésem után  ezeket mind beláttam, és próbáltam Isten elé vinni, és mindig megkaptam a választ, hogy „Én melletted vagyok”. Most ezen az úton haladva újból egy lépést előre léptem. A megkötözöttségeimből szabadultam.