Két evvel ezelőtt tudtam meg, hogy endometriozisom van, ami azt jelenti, hogy a méh belső felszínét borító szövet a hasüregbe került. Ez a szövet összenövéseket, csomókat okozott, több szervet is súlyosan érintve. Két alkalommal voltam műtve ezzel a betegséggel, amíg csak a női szerveimet érintette, de aztán kiderült, hogy elterjedt a hasüregbe, így az itteni orvosok közölték, hogy nem tudnak segíteni. Budapestre irányítottak a Semmelweis kórházba, ahol egy modern laparoszkópos géppel el lehetne végezni a műtétet.
2014 januárjában megkerestük a budapesti orvost, aki megerősítette a diagnózist, közölve, hogy nagyon súlyos az állapotom. A mágneses-rezonancia vizsgálat eredménye alapján le is rajzolta, hogy mennyire vannak ránőve a csomók a méh falára, húgyhólyagra és a vastagbélre. Sajnos azt is közölte, hogy a műtétnek elég borsos ára van, amit -ha ki fizetünk- két hónapon belül sor kerülne a műtétre, vagy egy másik lehetőség, hogy társadalmi biztosításon keresztül.
Természetesen, az anyagi helyzetünkhöz viszonyítva, a második lehetőséget választottuk. Ahhoz, hogy Magyarországon biztosításom lehessen, először szükséges volt a lakcím, személyi, adókártya, mindez több időbe telt és 6000 lejbe. Amíg minden szükséges irat meglett, végig abban reménykedtem, hogy hamarosan a műtétre is sor fog kerülni.
A biztosításom is meglett, és visszamentünk az orvoshoz időpontot kérni a műtétre. Az időpontot megkaptuk 2015 októberére (másfél év múlva).Azt hittem, hogy nem hallok jól, háromszor kérdeztem újra a dátumot. Ekkor azt éreztem, hogy végem van, hogy nem bírok tovább harcolni. Napokig azon rágódtam, hogy hogyan lehetséges, hogy súlyos, de mégis várhat másfél évet? Súlyos, de nem sürgős? Ezt nem értettem. Azt is mondta az orvos, hogy olyan szövetek is érintve vannak, amiről nem biztos, hogy le lehet műteni, ezért a kemoterápia kezelés is szükséges lehet, és hogy a bénulás is bekövetkezhet. Teljesen össze voltam törve, uralmat vett rajtam a félelem, már láttam magam lebénulva és elhullt hajjal.
Két hónap elteltével az állapotom megromlott, a lábaim zsibbadni kezdtek, a derék és hasi fajdalmaim nagyon felerősödtek, a vizelet- és székletproblémák is fokozódtak. Visszamentünk az orvoshoz, elmondta, hogy nem bírok ki másfél évet ilyen állapotban, sürgősen meg kell műtenie, de ehhez két millió forintot egy hónapon belül ki kell fizetnünk.
Férjem és családunk kölcsönhöz akartak folyamodni, amibe én semmiképp nem akartam beleegyezni. Gyűjtéshez folyamodtunk, ami újra egy nehéz időszak volt.
A határidő letelt, a műtét ára még nem volt meg, de bennem békesség és nyugalom volt, nem hagyhattam, hogy a félelem, az aggodalom, a betegség megakadályozzanak abban, hogy az én tekintetem Jézus Krisztuson maradjon. Szent Pál szavai érősítettek: "sem félelem, sem aggodalom, sem betegség, sem élet, sem halál, semmi nem szakíthat el Jézus szeretetétől'', aki az Úr az én életem fölött.
Ezekben a harcokban nem voltam egyedül, férjem, családtagjaink, barátaink, a közösség végig nagyon sokat segítettek; nagyon hálás vagyok Istennek, hogy elhívott a Búzamag közösségbe, és hogy én igent mondtam az Ő hívására. Sok segítséget kaptam, lelkileg és anyagilag egyaránt, nagyon megtapasztaltam a közösség megtartó erejét, és valóban megéltem Isten igéjét, amiben az áll, hogy: “Ha nem törvényed volna gyönyörűségem, akkor talán nyomorúságomban elvesztem volna.''
Imacsoportunk augusztus 1-jén kezdte a Pió atya kilencedet imádkozni értem, amit gyógyulásomért ajánlottunk fel. Szeptember 3-án hívott az orvos és közölte, hogy 7-éig legyek Budapesten a klinikán, és örömmel közölte, hogy szeptember 17-re műtéti időpontom van. Bizalmatlan voltam, mert azt hittem, azért hivat, hogy fizessem ki a műtet árát, és tudtam, hogy a pénz töredéke áll csak rendelkezésemre. De az orvos csak annyit válaszolt, hogy személyesen szeretne velem az adott napon beszélni.
Izgatottan keltünk útra férjemmel, de amikor megérkeztünk, minden várakozást felülmúló kijelentést tett az orvos: a műtétért nem kell fizetnünk. Nagyon boldogok voltunk, és amikor rákérdeztem, hogy mégis hogyan lehetséges ez, az orvos azt válaszolta, hogy "fentről kapta az utasítást, és neki ezt teljesítenie kell". Erre én csak annyit tudtam mondani, hogy ''ha fentről, az csakis a köztünk élő szeretet Istenétől jöhetett", amire azt a választ kaptam: "Kedves Laura, higgye el, hogy ez maga a csoda."
Örömkönnyeimet látva a doktor úr kérte, hogy imádkozzunk érte is, nem tudta, hogy imáinkban már régóta -és azóta is- nemcsak az én betegségem szerepel, hanem minden segítőkész közbenjáró.
Ezt a döntést közölnöm kellett a gyűjtést felvállaló csíkszeredai napilapnál. Az illetékes napilap szerkesztője kapcsolatba lépett a kezelőorvosommal, aki azt nyilatkozta, hogy "A klinika méltányosságból döntött a műtét ingyenes elvégzése mellett."
Nagyon nehéz szavakba foglalnom azt az érzést, amikor férjemmel eljöttünk az orvostól. Folyton ugráltam, sírtam örömömben és hangosan kiáltottam, hogy köszönöm Istenem! Köszönöm! A férjem csodálatos módon velem együtt dicsőítette Istent, együtt tudtunk hálát adni a csodáért, amit Isten megcselekedett az életünkben.
Reményteli szívvel vártuk a szeptember 17-ikét, a doktor úr műtét előtti kötelező vizsgálatokat irt elő. Egyik reggel vérvételre indultunk, a 42-es sorszámot kaptam és várakoztunk. Ez idő alatt félre vonultam imádkozni. Odajött egy férfi és a kezembe nyomta a saját sorszámát. Ez az 1-es sorszám volt, ugyanis kiderült, hogy ő nem oda kéne várjon. Jézus ott is jelen volt, látta az aggodalmainkat, hogy nem fogjuk időben befejezni a vizsgálatokat, és válaszolt. (Köszönöm ennek az ismeretlen férfinak, hogy akkor és ott Jézust hordozta!) A vizsgálatokat sikerült időben befejezni.
A műtét előtti napon a férjemmel mély beszélgetésünk volt, vágyainkról, főleg a legfontosabbról, ami minket akkor foglalkoztatott, hogy gyerekünk lehessen. Ez idáig úgy tűnt, hogy Isten azt kéri, hogy mondjunk le erről a vágyunkról. Az orvos sem ígérte biztosra, hogy meg tudja a bonyolult műtét során menteni a méhemet. Vajon ebben a helyzetben is ki tudjuk mondani, hogy “legyen meg a Te akaratod Uram”? Elcsendesedtünk és ebben a csendben Isten azt kérte, hogy merjünk teljesen Rá hagyatkozni, mert mindenünk, amink van, az Ő kegyelméből van, Nélküle semmit sem tudunk megvalósítani. Oda tudtuk adni a legnagyobb vágyunkat Istennek és együtt ki tudtuk mondani, hogy 'Uram, legyen meg a te akaratod'. Nem volt fájdalommentes, de a közös Rá hagyatkozás szükséges volt, hogy hittel várjuk a műtét napját. A fajdalom és lemondás során olyan egységet és lelki békét tapasztaltunk meg, amit még azelőtt soha.
Elérkezett a nagy nap, ezen a napon nyugodt és békés voltam, megtapasztaltam Jézus valóságos jelenlétét, tudtam, hogy jelen van a műtőben is és fogja a közbenjáróim kezeit. Egy kedves mozzanat jutott eszembe, ahogy a tetőtől-talpig műtős ruhába öltözött emberek sürögtek-forogtak körülöttem; azt kértem, hogy Jézus biztatólag nézzen rám. Akkor egy kedves szempár tekintete hosszan elidőzött rajtam, ami mosolyt csalt a szívemben és így aludtam el.
A műtét kb 12 órásra volt tervezve, de hat óra alatt sikerült végrehajtani. Bár az előzetes mágneses-rezonancia vizsgálat a húgyhólyagon súlyos elváltozásokat mutatott, a műtét során kiderült, hogy nem volt ránőve a szövet. A belekről sikerült eltávolítani az endometrium szöveteket, bélreszekciót végezve, és ami a legnagyobb csoda, hogy a méhem sértetlenül megmaradt.
A műtét utáni napon visszakerültem az intenzív osztályra, mert súlyos légzési problémák merültek fel. A férjem mindvégig mellettem volt, ez sok erőt adott, hálás vagyok érte Istennek az ő jóságáért és szeretetéért.
Ahhoz, hogy ezt a mondatot hitelesen vissza tudjam adni, ahhoz segítségül kell hívnom egyik értem aggodalmaskodó imatársam utólagos beszámolóját, amely szerint imában kérte Pio atyát, hogy lépjen be hozzám a kórházba és vigasztaljon engem. Én eközben a kórházi ágyon, a testemre kapcsolt gépek és csövek között, mély alomból arra ébredtem, hogy egy jóságos arcú szakállas férfi néven szólított. Férjem nyugtatni próbált, mert hirtelen felijedtem. Ekkor közölte, hogy egy üzenetem érkezett, és felolvasta azt az üzenetet, amit az előbb említett aggódó imatársam Pio atyához szóló imája után küldött, amiben az állt hogy: 'Amikor Jézus tudtomra akarja hozni, hogy Ő vezet engem, megérezteti velem sebeit, töviseit.' (Pio atya) Isten számtalan módon éreztette, hogy nem vagyok egyedül, hogy Ő velem van.
A számomra összegyűlt pénznek egy részét még a műtétem előtt adakozásra fordítottam, főleg műtétre szorulókon igyekeztem én is tovább segíteni, a megmaradt pénzből a műtét költségeit fedeztük. A felépülési idő nehéz volt, de amint Isten a 12 órás műtétet felére csökkentette, úgy a két hónap gyógyulást is felére csökkentette. Hála Istennek, teljesen jól vagyok.
Továbbra is hisszük és bízunk abban, hogy Istennek nincsenek lehetetlenek, 9 hónap alatt 12-szer jártunk Magyarországra, nehéz volt, de utólag csak azt tudom mondani, hogy Isten végig velünk volt és gondoskodott rólunk. A kint tartózkodásunk során is nagyon sokat kaptunk szeretteinktől.
Hiszem, hogy még sok meglepetést tartogat Isten számunkra. Én megnyitottam a szívem előtte, mert hiszem és nagyon megtapasztaltam, hogy mindenből a legjobbat akarja és tudja kihozni a mi Mennyei Atyánk, aki mindent a javunkra akar, és nem azért, mert mi szeretjük Őt, hanem mert Ő előbb szeretett minket.
Viszonylag rövid idő után a várandóssági teszt pozitív lett, úgyhogy a gyerekáldás már nem csak remény, hanem valóság is lett számunkra.
Istennek legyen hála mindenért és mindenkiért, aki közbenjárt értünk!
Szeretettel Janció Laura